7. SZOBATÁRSAK

 Az orvos a vizitnél megállt az ágyamnál, végigmért, és így szólt:

„Ezt már otthon is tudja csinálni.”

Mintha az, hogy ott fekszem és nézek, már elég lett volna a zárójelentéshez.
De én még tudtam, hogy nem vagyok készen.
Ez még csak a nulladik kilométerkő volt, hiszen nagyon mínuszból indultunk.

Ezzel a mondattal véget ért az intenzív osztályi korszakom. Másnap átkerültem egy
sima, közös kórterembe, ahol másfajta hangok fogadtak: nevetések, csoszogások,
éjszakai sóhajok és nappali panaszok. Azt hittem, ez már majdnem a „szabadság”.
Aztán megtudtam: ez csak a következő csata kezdete.

Szobatársak

A négyágyas kórterembe tolva egy rózsaszín hajú nő, ismerősként üdvözöl.
Elképzelésem sincs honnan ismerjük egymást.
– Na, hát te vagy az! – mondja lelkesen, majd a többiekhez fordul. – Ezzel nem
fogunk sokat beszélgetni, nem tud megszólalni.
Én csak nézem őt nyugodtan.
Nem hiányzik a beszélgetés.
Van bennem egy mély béke.
Egyfajta csend, ami talán nem is baj, hogy megszállt.
A testem gyenge, a hangom elment, de a gondolataim lassan kezdenek kitisztulni.
Figyelek.
Megfigyelek.
És most éppen az is elég.

Pár nap múlva átkerülök egy másik 4 ágyas kórterembe, ahol monitoroznak,
gépekkel figyelnek. Már annyit tudok mozogni, hogy az ágyban kényelmesen tudjak
elhelyezkedni. Ez azt jelenti, hogy a lábamat kilógatom az ágy végénél. Otthon is így
szoktam. Végre jó érzés, legalább ennyit tudok megtenni a kényelmemért.
Hajnalban azonban a szokásos ébresztésnél egy házsártos nővér figyelmeztet rá,
hogy "Ilona, már megint lecsúszott az ágyban! Kezdjen el visszamászni, mire
vérvétel lesz, addig kerüljön a helyére!" Persze, minden helyváltoztatásra képtelen
vagyok, a visszamászásra is. Lecsúszni valamilyen okból kicsit egyszerűbb volt.
Talán azért is, mert az ágy lábfelé lejt.

Szóval, ekkor még tényleg teljesen képtelen voltam bármilyen helyváltoztatásra, a
legtöbb, amire képes voltam, hogy kilógattam a lábamat az ágyról, és engedtem a
gravitációnak.
Ezek után sajnos annak a parancsnak sem tudtam eleget tenni, hogy másszak
vissza az ágyban felfelé.

Meg is kaptam a magamét a vérvételnél. Ez a nővér úgy megforgatta a kezemben a
tűt, hogy csillagokat láttam. De azért sem szóltam neki, hogy fájdalmat okozott.
Volt még a következő napokban néhány afférom vele, például, elkezdtek mobilizálni.
Felültettek, és minden oldalról kitámasztottak székekkel, párnákkal, hogy úgy
maradjak. Egy ilyen felültetésnél megemelte, és úgy hozzávágta a mozgásképtelen
lábaimat a kórházi vaságyhoz, hogy még a másik nővér is kifejezte rosszallását, és
megdorgálta őt. Én sajnos kiszolgáltatott helyzetemben csak külső szemlélője
lehettem a történteknek.