1. AMIKOR A LÉLEK ELINDUL - ÉS VISSZATÉR

Az emberek sok mindent el tudnak képzelni. A mennyországot, a túlvilágot, a halált.

De azt a pillanatot, amikor a lélek valóban elindul felfelé – azt nem lehet kitalálni. Azt
csak az tudja, aki már elindult… és mégis visszajött.
Ez a történet nem csak rólam szól. Ez egy üzenet mindenkinek, aki keresi az utat:
felfelé, befelé, vissza az életbe.

A csend pereme

Nem volt hangja annak a pillanatnak. Csak egy furcsa lebegés. Mintha a testem nem
tartozna már hozzám, de még nem voltam egészen máshol sem. Mint amikor a
héliumos lufi elindul az ég felé, de hirtelen nekiütközik valaminek. Nem törik el, csak
megáll. Pattog. Keres.

Ez voltam én. Egy kereső lélek az ég és a föld között.
„A halál nem mindig félelmetes. Néha csak egy furcsa csend.”
Azt mondják, hogy az ember érzi, ha eljött az ideje. Hát én nem éreztem. Csak fáradt
voltam. Nem kicsit, hanem kimerülten, csontig hatolóan. Mégis mentem tovább,
tettem a dolgom, nem panaszkodtam, nem álltam meg. A családom mindig úgy
ismert: „Ilona mindent megold.” Én pedig hoztam is a formám. Mígnem a testem azt
mondta: elég.

Volt egy pillanat – amit nem tudok sem pontosan megfogalmazni, sem elfelejteni –
amikor a lelkem már elindult volna. Éreztem, ahogy emelkedem. Mintha egy
héliumos lufi szállna felfelé… de nekiütközne valaminek. Egy átlátszó üvegplafonnak.
Nem tudtam átsiklani rajta, csak pattogtam, kerestem az utat. Nem féltem. Csak
vártam. És aztán… valaki visszahívott. Vissza egy olyan testbe, ami már nem
működött. Vissza egy olyan életbe, amit teljesen újra kellett tanulnom.

Ez az írás nem orvosi jelentés. Nem a latin kifejezésekről, nem a műtéti
protokollokról szól. Ez az írás az emberről szól. A lélekről. A kitartásról. A szeretet
erejéről. És arról, hogy amíg élünk, addig van dolgunk itt. Akár beszélni tudunk, akár
nem. Akár járunk, akár éppen csak kapaszkodunk.

Nem tudom, miért kaptam még egy esélyt. De hiszem, hogy nem véletlenül.

És ha már itt vagyok… elmesélem.

A fáradtság, amit nem lehet kipihenni

Már hónapok óta nem éreztem jól magam. De igazán rosszul sem. Valahol félúton
lebegtem a „majd elmúlik” és az „ez már nem tréfa” között. Reggelente fáradtabban
ébredtem, mint ahogy este lefeküdtem. A napközbeni teendők egyre nehezebbek
lettek, mintha minden mozdulatot vizes pokrócba csavartak volna. Azt hittem, biztos
csak a meleg. Minden évben elviselhetetlenül korán robbant be, már tavasszal, de
idén valahogy sokkal jobban megütött. És én amúgy sem szerettem a hőséget,
mindig is a tavasz és az ősz volt az én évszakom, de leginkább a tavasz, mert az,
valaminek a kezdete.