5. A TESTEM NEM HALLGATOTT RÁM

Négy hét után végre sikerült. A gép lekapcsolva.

A testem már önállóan dolgozott, még ha nehézkesen is. A tüdőm próbált emlékezni,
hogyan kell lélegezni. Az agyam próbált tájékozódni a valóságban, ahol minden
szűkebb, ridegebb és kevésbé színes, mint az álomvilág, ahol az elmúlt hetekben
jártam.

Álmomban mindenképpen haza akartam menni. Valami belső, elemi erő húzott,
egyetlen gondolat járt csak a fejemben: anyám. Féltettem őt. Féltettem attól, hogy
belehal a fájdalomba, ha megtudja, mi történt velem. Álomban vagy kómában — ki
tudja már? —, még a temetését is átéltem. Ott álltam, és nem értettem, hogyan
történhetett ez meg.

Nem értettem, miért nem engednek haza. Könyörögtem az ápolóknak, kértem őket,
hadd menjek — el kell búcsúznom. Láttam magam, ahogy autóba ülök a lányommal,
hazautazunk vidékre, és azt is elpanaszoltam neki, hogy senki nem segít. Pedig hát
végig tudom ülni az utat! Ő csak csendesen válaszolt: „Anya, csövek lógnak belőled,
nem tudsz járni, ülni… nagyon súlyos állapotban vagy. Már egy hónapja, hogy
mindez történt.”

Nem akartam elhinni. Annyira vágytam látni az édesanyámat, hogy megbeszéltem a
nővérrel: hétvégére hazamegyek, de megígérem, visszajövök. Azt nem tudom, hogy
ez valóban megtörtént-e, elhangzott-e ez a megállapodás, vagy csak fejben
kommunikáltuk, hiszen hangom még nem volt. Talán csak álom volt. Vagy valami
több annál.

Még mindig oxigént kaptam, és minden mozdulat, beszéd helyett csak a szemem
tudott válaszolni. Az ápolók kérdéseire egy pislogás volt az „igen”, kettő a „nem”.
Ez volt a kommunikáció.
Ez volt mindenem.
Hangom nem volt. A tubus, ami hetekig tartotta bennem az életet, közben
megsértette a hangszálaimat. A torkom néma volt, mint egy elfelejtett hangszer. A
gondolataim viszont ott voltak, élesedtek napról napra, és ezzel együtt jött a
tehetetlenség érzése: ki vagyok én most?