4. MÉRT HAZUDNAK NEKEM?

 Valahonnan mind ismerősek… Rémlik, hogy – talán álmomban? – együtt buliztunk, nevetgéltünk, táncoltunk.

Egy habos álom emléke: meztelenül feküdtem, fürdettek, hajamat mosták. Jó kis buli volt.

Mintha az ember méltóságát valami különleges, gyengéd fény világítaná meg.
A lányom drága, finom illatú fürdetőt hozott. Az ápolók nagyra értékelték.
Éreztem az illatát – vagy csak álmodtam?
Nem tudtam eldönteni, hol végződik az álom, és hol kezdődik a valóság.

Karácsony közeledett.
Az osztályon díszek kerültek elő, dobozokból.
Az ápolók és az orvosok az ünnepi ügyeletről egyeztettek.
Én csak feküdtem, és szomorú voltam.
Mert itt töltöm a karácsonyt.
Mert nem történik semmi érdekes.
Mert ez egy halálosan unalmas ünnep lesz.
Ugyanígy éreztem akkor is… amikor a lányom született.
Ő is karácsony előtt négy nappal jött világra, és akkor is kórházban töltöttem az
ünnepet. Akkor is kimaradtam a világból.
Most is úgy tűnt, csak az ápolók fognak bulizni.
De talán mégsem?

Az osztályon tetőfokára hágott a hangulat.
A szabadban valami sült készült – talán szalonna, talán kolbász. Ki-be járkáltak a
nővérek, az ajtó csapódott, léptek kopogtak.
A hangok ott lüktettek a fejemben.
Félálomban hallottam mindent.
Aludni szerettem volna. De nem ment.
Mellettem megállt egy középkorú férfi.
Elindult a kezelés.
Úgy éreztem, megfulladok.
Csak szívta le a váladékot.
Én pedig... amilyen mélyre csak lehetett, úgy húzódtam vissza az ágyba.
És minden elsötétült.
Mintha ott lett volna a vég.
Ez a jelenet újra és újra ismétlődött.
Éjjel is. Nappal is.
Ha meghallottam a lépteiket, már reszkettem.

Amikor a tudat és a valóság nem találkozik, és a test, a lélek, az időérzék teljesen
szétcsúszik. Ez a tapasztalat nem őrület, hanem egy nagyon is valódi, fiziológiai és
pszichés válasz egy extrém állapotra: a hosszú altatásra, a szteroidokra, a trauma
utáni zavartságra. És közben mégis: érzésre valóságosabb volt, mint maga a
valóság.

Miért hazudnak nekem?

Álmomban karácsonyra készült az intenzív osztály.
Díszek kerültek elő a dobozokból, az ápolók egymásnak csomagolták az apró
ajándékokat, halk nevetések, suttogások között. Ünnepi illatok a folyosón. Mindenki
izgatott volt, sütöttek valamit kint, beszélgettek, egyeztették ki mikor lesz ügyeletes
az ünnepek alatt.

Én pedig szomorúan feküdtem az ágyban.
Azt éreztem, hogy megint kimaradok az életből. Mint akkor, amikor a lányom
születését vártam, és karácsonykor is a kórházban feküdtem.
Megint egyedül, megint ünnepnapon, megint bezárva.

Aztán megszólalt az egyik nővér:
– Ilona, már egy hónapja itt van nálunk. Most hogy érzi magát?
Én pedig válaszoltam:
– Rosszul... mert itt kell töltenem a karácsonyt.
Erre ő nevetett:
– De hát még nyár van. Augusztus!
Egy másik ápoló is ezt mondta.
A lányom is.
Augusztus.
De akkor miért készül mindenki karácsonyra? Miért érzem a fenyőillatot? Miért
világítanak a fények?
Nem értettem.
Azt hittem hazudnak.
Vagy talán csak valami bennem nem működött rendesen.