12. KINYÍLT A VILÁG

Közeledett a nagy nap: hamarosan hazaengednek.

Izgatottan vártam, de nem tagadom, egy kis félelem is bujkált bennem. Vajon
boldogulni fogok otthon? Elbírom majd a mindennapokat segítség nélkül?
De azt is tudtam: sokkal erősebb vagyok már, mint pár héttel ezelőtt. Bízni akartam
magamban.

Az utolsó előtti napon megkértem a gyógytornászt, nézzük meg, hogyan megy a
lépcsőzés – mivel otthon nincs lift, és pontosan tudtam: 31 lépcsőfokot kell
megmásznom ahhoz, hogy a lakásom ajtajáig eljussak.
Szerencsére jól ment. Nemcsak felfelé, de lefelé is biztosan lépkedtem, normál
pulzussal, erősen kapaszkodva a korlátba. Az ismerős korlát otthon majd ugyanígy
fog segíteni.
Külön öröm volt, hogy a karom is annyira megerősödött, hogy már nemcsak
lépcsőn kapaszkodni tudtam vele. Néhány héttel korábban még egy műanyag
kanalat sem tudtam megemelni – mostanra viszont már egy vizespalack kupakját
is önállóan ki tudtam nyitni.

Ilyen apró dolgok ezek – de nekem akkor óriási győzelmek voltak.

Eljött a nagy nap!
Búcsút vettem az orvosoktól, nővérektől, gyógytornászoktól és betegtársaimtól. 40
oldalas zárójelentéssel bocsátottak utamra. Elköszöntem attól a helytől, ahol újra
megtanultam élni – és elindultunk hazafelé, autóval.

Kinyílt a világ.

Már nem csak az ismerős hegyoldalt láttam a kórterem ablakából, hanem házakat,
utcákat, embereket – életet. Nagyon hiányzott ez a nyüzsgés.
Otthon már az én drága cicám várt. Alig ismert rám, de egy pillanat múlva kitört
belőle minden öröm: mesélt, mesélt, megállás nélkül, körülöttem ugrált, dorombolt,
hozzám bújt – le sem lehetett vakarni rólam. Mindkettőnknek gyógyító pillanat volt ez.
Az első dolgom az volt, hogy kipróbáljam: be tudok-e egyedül lépni a fürdőkádba.
Sikerült.
Ki is tudtam jönni.
A másik, hogy a toalettről fel tudok-e állni önállóan. Ez is sikerült. Óriási élmény volt.

Ekkor letettem a rollátort. Eljött az idő.
Önállóan akartam járni. Úgy éreztem, már képes vagyok rá.
Nem is lett volna hely a járóeszköznek: a fürdőszoba és a mellékhelyiség kicsi,
szűkös – de én most már nem voltam az.
Erős voltam, szabad voltam – újra otthon voltam.

Továbbra is számíthattam a lányomra. Rendszeresen jött, bevásárolt, én pedig
főztem, ettem, pihentem, és fokozatosan erősödtem. Az, hogy újra főzhettem
magamnak, apró, mégis óriási öröm volt. A kórházban a hiedelmek ellenére nagyon
kiadós volt az étkezés, és viszonylag ízletes is volt. Mégis volt jó néhány olyan étel,
amit már nagyon kívántam, és a kórházban nem kaptuk meg.
Még nagyobb öröm ért, amikor meglátogattak a munkatársaim. Meghatódtam attól,
hogy imádkoztak értem, és hogy azt mondták: visszavárnak, amikor már készen
állok.

Ez nekem sokat jelentett.

Mozgásképp a ház körfolyosóján kezdtem el róni a köröket, de hamar szűkösnek
éreztem azt a kis világot. Vágytam már ki az utcára, messzebbre. Ekkor már
november közepén jártunk. A lányom segített: belém karolt, és együtt tettük meg az
első igazi "utcai kirándulást".
Először csak egyik saroktól a másikig.
Aztán egyik utcából a másikig.
Néha vele, néha egy barátnőmmel, és nem telt bele sok idő – már egyedül is
bátrabban sétáltam. Lépésről lépésre visszanyertem a szabadságomat.
A lányom egyszer megkérdezte:
– Anyu, hová vezet majd az első utad teljesen egyedül?
A válaszom kész volt:
– A fodrászhoz.
Egy jó frizura kellett. Valami, ami kívül is megmutatja, hogy megint élek.
És nemsokára meg is kaptam. Csinos volt, friss, új – ahogyan én is az lettem.

Annyit erősödtem, hogy már részt tudtam venni az irodánk év végi záróvacsoráján
december közepén. Jó érzés volt újra emberek között lenni, ismerős arcokat látni,
beszélgetni, nevetni.
Két hónappal később, februárban pedig már ott álltam a nagy hálózati
rendezvényünkön is – ahol az elmúlt év eredményeit ünnepeltük.
Ez alkalommal a mi irodánk is elismerést kapott, és ezzel együtt az én korábbi
munkámat is megjutalmazták – azt az időszakot, amikor még teljes erőbedobással
tudtam dolgozni.
Felemelő érzés volt.

Nemcsak túléltem, hanem visszatértem.