6. A MÁSIK OLDAL UTÁN - AZ ELSŐ EMLÉKEM

Mikor felébredtem, ott állt a lányom az ágyam végénél. Mellette egy sötét, félhosszú, hajú, fiatal nő. Azt tudom, hogy Viki a lányom. De ki a másik?

Ismerős az arca… de honnan? Kolléga, rokon?
Majd megszólal:
– Megismersz, Ica?
A hangja is ismerős. Hát persze, hogy megismerlek – mondtam én. Azt mondtam,
mert valamit mondani kellett. Nem akartam megbántani, éreztem, tudtam, hogy
ismernem kellene.

Én pedig olyan kis tisztességes és kötelességtudó vagyok.

Másodpercek telhettek el, mire beugrott: Kata! Viki unokatestvére. Jött meglátogatni.
Nekem pedig még kába volt a fejem, zúgott a világ. Mint később megtudtam, néhány
órával korábban kapcsoltak le a gépekről. Már magamtól lélegeztem. Az orromon
még a maszk, jött az oxigén. Lassan elnyomott az álom, és az agyam újra
elhomályosult.
Még hallottam, hogy majd jönnek máskor is.
Többre nem emlékszem.

Zsuzsika, az egyik nővér, lett a tolmácsom. Ő volt az egyetlen, aki megtanulta
„olvasni” a szám mozgását. Egy határozott, csupalélek nő, végtelen türelemmel,
mosollyal, és valami különös belső radarral, ami azonnal fogta a rezgéseimet.

A lányom, aki ezután is minden nap ott volt velem, nem tudta még értelmezni a
némaságomat. Most írjam le, mit akarok? A gondolataim már rég máshol vannak,
mire leírnám őket. Hiába mozgattam a számat, ő nem értette. Fülét közel tette a
számhoz, hátha elkap valamit a halk suttogásból, de nem. Ez fájt. Ez bosszantott, de
leginkább dühös voltam. A saját lányom nem tud olvasni a számról? Úgy éreztem,
mérgemben mindjárt kiugrok az ágyamból! Jó érzés volt dühösnek lenni. Legalább
volt egy érzésem. Zsuzsika ilyenkor „szinkronizált”, mint egy kedves filmfordító.
Humorom, szerencsére, velem maradt.

A fejemben még köd volt. A gyógyszerek, szteroidok, infúziók, injekciók réteget
vontak az érzékelésemre. De ez a köd pár nap múlva foszlani kezdett. Kitisztult a
látásom – először szó szerint, aztán szimbolikusan is. A testem ugyan még
magatehetetlenül feküdt, de az elmém már újra kezdte betölteni a helyét.
Aztán jött az a mondat, amit soha nem felejtek el...