11. A REHABILITÁCIÓ

Két és fél hónap telt el, mire elérkezett a nap, amikor kezelőorvosom bejelentette: hazamehetek – de előbb még három hét rehabilitációt javasolt.

Érdekes, kettős érzések kavarogtak bennem.
Erre a pillanatra vártam… mégis féltem. Féltem elhagyni a biztonságot adó kórházi
falakat, az ismerős orvosokat, ápolókat, betegtársakat. A sok nehézség ellenére itt
már „otthonos” volt minden, még ha nehéz is volt az út idáig.

Egy közeli, jó hírű rehabilitációs kórházat választottam – úgy gondoltam, ha majd már
- reményeim szerint - teljesen járni tudok, onnan akár egyedül is hazasétálhatok.
Még mindig hittem benne, hogy eljön az a nap.

Megérkeztem az új kórházba.

Izgatottan próbálgattam a járókeretet, és szinte ünnep volt, hogy az ágytálat immár
önállóan tudtam használni. Este még egy kis „felfedező körútra” is vállalkoztam a
folyosón – ismerkedtem az új környezettel, meg akartam nézni, hol is vagyok. A
szabadság ízét éreztem.
De nem mindenki örült ennek.
Egy nővér túlreagálta a helyzetet: rámparancsolt, hogy azonnal feküdjek vissza az
ágyba. Úgy nézett rám, mintha felelőtlenül kockáztattam volna az életemet. Pedig én
sosem teszek meggondolatlan dolgokat – mindig csak azt vállalom be, amiről tudom,
hogy képes vagyok rá.

Furcsa érzés volt: az előző kórházban épp arra bíztattak, hogy minél többet
mozogjak, itt pedig úgy tűnt, ez nem volt szokásban.
Szerencsére másnap reggel az aggódó nővér hazament, az új műszak pedig már
nem tett rám korlátokat. Így aztán lassan, fokozatosan újra neki kezdtem a
mozgásnak – először csak a kórteremben róttam a métereket, később már a folyosót
céloztam meg.
Először csak a feléig mertem elmenni, onnan vissza, aztán végig, majd oda-vissza –
naponta többször is.
A végére már napi 700 métert is megtettem, igaz, több részletben.

Ha már lúd, legyen kövér! Minden bajomnak a tetejébe az első napokban még
összeszedtem egy kis covidot is, az eddigi 3 covid, valamint 2 oltás után. Ez kissé
visszafogta a fejlődésemet, elkülönítettek egy kórterembe, se ki, se be nem jöhetett
senki, a protokoll szerint 5 napig. Szerencsére nem voltak komoly tüneteim, csak egy
enyhe köhögés. Amikor végre „felszabadultam”, folytathattam tovább az erősödést.

Minden nap volt gyógytorna is. Élveztem. Szinte szárnyaltam – és egy napon, a
lányom segítségével, végre egy igazi, nagy tusolás is összejött. Leírhatatlanul jó
érzés volt! A víz, a szabadság, a frissesség… mintha nemcsak a testem, de a lelkem
is új életre kelt volna.

Napról napra erősebb lettem.

Egy idő után már kevésnek éreztem a járókeretet, és kértem a gyógytornászt, hogy
cseréljük le rollátorra – mert tovább akartam fejlődni.
És onnantól kezdve már szinte suhantam! Még mindig volt mire támaszkodnom, de
már sokkal szabadabban mozogtam.