10. ELJÖTT A MŰTÉT NAPJA

közben számtalan vizsgálaton estem át – ultrahang, röntgen, és az egyik legkellemetlenebb: az érfestés. A vizsgálatot végül félbe kellett szakítani, mert annyira lezuhant a vérnyomásom, hogy fennállt a veszélye, újra gépre kell kapcsolniuk. Még nem voltam elég erős ehhez. Bár mások azt mondták, hogy ez egy rutineljárás, számomra egyáltalán nem volt az. Amikor a karomon keresztül felvezették a katétert egészen a szívemig, és éreztem, ahogy „matat” bennem az orvos – hát, nem nevezném kellemes élménynek.

A vizsgálat egyértelműen kimutatta: műtétre van szükség. Az összes koszorúerem
elmeszesedett, sztenteket kell beültetni, hogy újra legyen esélye a szívemnek
normálisan működni. A hír letaglózott, de közben már valahol sejtettem, hogy előbbutóbb
idáig jutunk. Az ágyam végénél elhangzott az orvosok között a pacemaker is,
de erről hallani sem akartam. Sőt, a nyitott szívműtétről sem. Amikor az adjunktus
rákérdezett, egyértelmű volt a válaszom.

Ezután hetekig csak egy célom volt: megerősödni – testben és lélekben egyaránt. Az
orvosok konzíliumot tartottak, tanácskoztak, hogyan lehetne a lehető
legbiztonságosabban elvégezni a műtétet. Végül egyetlen, idősebb, tapasztalt
főorvos vállalta, hogy megoperál – ő is tudta, mekkora rizikót rejt az állapotom.
Mindannyian tisztában voltunk vele: benne volt a pakliban, hogy nem élem túl az
operációt.
Ráadásul a szívritmuszavarom sem akart rendeződni. Próbálták helyretenni
sokféleképpen – még elektrosokkot is alkalmaztak altatásban, de az csak egy napra
hozott eredményt. Másnapra ismét kaotikusan vert a szívem. Végül gyógyszeres
kezeléssel sikerült stabilizálni az állapotomat – legalább ez sikerült.

Eljött a műtét napja

Begurítottak a műtő előterébe, hogy előkészítsenek. Még nem találkoztam a
műtőorvossal, így kissé bizonytalanul feküdtem ott, félelmekkel a lelkemben. Aztán
megjelent egy idősebb úr, odalépett hozzám, köszöntött, és megfogta a csuklómon a
pulzusomat. Csak annyit mondott, nyugodt, mély hangon: „Én fogom műteni.”
Abban a pillanatban minden aggodalmam elszállt. A keze meleg és puha volt, az
érintése nyugalmat árasztott, biztonságot. Ahogy rám nézett, és ahogy hozzám ért,
abban benne volt minden: szakértelem, tapasztalat, emberség. Tudtam, hogy a
lehető legjobb kezekben vagyok.

Felfektettek a műtőasztalra, most a combomon keresztül vezették fel a katétert – ezt
tartották biztonságosabbnak az állapotomhoz képest. Megkaptam az érzéstelenítő
injekciót, amit egy pillanatra éreztem, még egy apró metszést a combomon, aztán
már csak a belső „motoszkálást”. Közben a műtő hatalmas monitorain láttam, mi
történik bennem, és hallottam az orvos utasításait. Furcsa volt: jelen voltam, és
mégsem. A testem dolgozott, az elmém pedig csak figyelt.

A műtét közel egy órán át tartott. Az elején még azt mondták, hogy két részletben
fogják elvégezni a beavatkozást, mert túl kockázatos egyszerre. Aztán egyszer csak
a főorvos odafordult hozzám, és bejelentette: „Készen vagyunk. Minden koszorúér
sztentet kapott. Nem lesz több műtét.”
Abban a másodpercben hatalmas kő esett le a szívemről. Túl voltam rajta. Amitől
annyira féltem, végül szinte észrevétlenül megtörtént.

Visszavittek a kórterembe. Egy nap pihenőt kaptam – és utána jöhetett a következő
fejezet: az erősödés, a gyógyulás, a visszatérés az életbe.

A legfontosabb célunk: a mobilizálás.

Már régóta dédelgettem a vágyat, hogy végre saját lábra álljak – akár segítséggel is
–, és eljuthassak a toalettre. Egy kiadós zuhanyzásra, hajmosásra is rettentően
vágytam. Ezek a hétköznapi dolgok, amiket az ember magától értetődőnek vesz,
hirtelen elérhetetlen luxussá váltak számomra.
A következő napok erről szóltak: lépésről lépésre készültünk a nagy pillanatra. Egy
reggel odalépett hozzám a gyógytornász, és halkan a fülembe súgta:
– Holnap felállunk, Ilona.
Először el sem hittem, amit hallok. Még olyan gyengének éreztem magam, hogy a
gondolat is ijesztő volt. De annyira bízott bennem – és én is kezdtem hinni benne.
Egy erős, határozott nő volt, akiben ott volt a tudás és az elszántság, hogy kihozza
belőlem a lehetetlent is.
Másnap jött. A segítőjével együtt kétoldalról hónomalá nyúltak, elkaptak biztos kézzel – és én...
Álltam. A saját lábamon.
Nem sokáig, nem is stabilan, de álltam. És ez óriási élmény volt!
Egy kis csoda. Egy apró lépés kifelé a sötétből. Az első lépés vissza az életbe.

Az első önálló lépésekig már csak néhány hét volt hátra.
Igaz, még csak járókerettel, de már napi 10-20 métert is meg tudtam tenni. Óriási
dolog volt ez annak fényében, hogy nemrég még az ágyból sem tudtam kimozdulni.
Ami továbbra is nehézséget jelentett, az a toalett önálló használata. Hiába lett volna
erőm hozzá, nem tudtak mindig mellém állítani segítőt, aki rendszeresen, akár
óránként felállít, kikísér, és segít. Az ápolók teljesen túlterheltek voltak – az osztályon
harminc beteg feküdt, közülük legalább a fele teljes ellátásra szorult. Mindez csupán
egy nővérre és egy segédápolóra hárult.

Volt, hogy a nővérhívóval csengetve két-három órát is várni kellett, mire meg tudtam
kapni az ellátást.
Fájdalmasan kiszolgáltatott érzés volt. Senkinek sem kívánom.

Ez a tapasztalat csak még elszántabbá tett: legalább annyira meg akartam erősödni,
hogy saját lábon eljuthassak a mosdóig. Lépésről lépésre haladtam előre.