2. A KEZDET - AMIKOR MÉG CSAK A HŐSÉGNEK TUDTAM BE

Berobbant a nyár. Az a perzselő, fojtogató nyár, amikor az ember csak árnyékot keres, vizet, és nyugalmat. A rosszulléteimet egyszerűen a kánikulára fogtam. Mi másra? Hisz' mindenki panaszkodik a hőségre. Én is. Csak estére valahogy már nem volt az igazi. Bedagadtak a lábaim.

Étvágyam nem nagyon volt – talán csak megszokásból ettem néhány falatot, de az is
alig csúszott le.
Inni viszont… azt tudtam.
Sőt. Csak ittam.
Napi 4-5 liter vizet is elfogyasztottam.
Olyan szomjúság volt bennem, mintha belül égnék.

De hát… nyár van. Hőség.
Majd elmúlik – gondoltam.
Hisz' eddig is mindig tudtam, mi a bajom, és mit kell tenni.
Most viszont… valami más volt.
Valami furcsa. Csendes. És alattomos.
A családom nem értette. „Te mindig olyan erős vagy.” Ezt hallottam újra meg újra.
Meg hogy: „Biztos csak kimerültél, pihenj egy kicsit.” De én nem pihenni akartam. Én
csak azt akartam, hogy a testem újra együttműködjön velem. Hogy ne lihegjek, mint
egy kifulladt futó már néhány lépés után. Hogy ne kapkodjam a levegőt egy
bevásárlás végére. Hogy ne úgy verjen a szívem, mintha egy dobhártyán táncolna
valaki, kalapáccsal a kezében.

A tünetek alattomosan gyűltek. Először csak egy kis köhögés, aztán légszomj. Aztán
a köhögés már nem múlt el. Aztán jött a fulladás, a dobogás, a szúrás. És én még
mindig próbáltam „hősiesen” menni tovább. Mert hát ez vagyok én, nem
panaszkodom, nem állok meg, majd rendbe jövök.

Nem volt okom gyanakodni

Még ha mindent jól is teszünk, akkor is megtörténhet valami, amire semmi sem
készít fel.
Egészségesen éltem. Nem csak úgy „nagyjából” – hanem tényleg.
Sok zöldség, saláta, főzelék. Gyümölcs minden nap.
A táplálék-kiegészítők terén is a legjobbat választottam: csak megbízható,
világszinten elismert forrásból származót, már évtizedek óta, nem a sarki akciós
dobozosat.

Nem sportoltam rendszeresen, ez igaz – de a munkám mozgásban tartott: lépcsők,
gyaloglás, pakolás, jövés-menés. Nem voltam sem ülő életmódú, sem egészségtelenül élő.
És mégis…

Aztán egyszer csak már nem tudtam felállni az ágyból. Ültem az ágy szélén, mint egy
kifacsart rongybaba, és éreztem, hogy ha most nem lépek, akkor már nem lesz
következő hétvége, amit túlélek.
És akkor hívtam a mentőket.

Nem volt drámai jelenet, nem volt könnyes búcsú, csak egy nyomorult telefonhívás,
egy döntés. Egy halk belső hang, ami azt súgta: most vagy soha. Aztán jöttek.
Hosszú volt a vizsgálat, már a házunk előtt. Közel egy órán keresztül néztek, mértek,
tanakodtak. Láttam a mentőorvos arcát. Nem mondott ki sokat, de a szeme… az
elárulta. Az azt mondta, hogy nagy baj van.

Diagnózis: Szívinfarktusom lehetett – korábban, úgy, hogy észre sem vettem. (Ilona,
te aztán tényleg nem szeretsz nyafogni, mi?) Súlyos szívelégtelenség, kezelhető, de
nem játék. A szívem ritmusa… nos, az teljesen elhagyta a kottát. És a tüdőm? Azt
már csak az tartotta a felszínen, hogy akartam levegőt venni. Tüdővizenyő. Külön-külön
is lehet mindegyik halálos kimenetelű. A testem kiáltott, én meg csak
köhögtem.

A kórházban a sürgősségin már minden gyorsan pörgött. Papírok, kérdések,
kérdések, kérdések… Még most is emlékszem egy nővérre, akinek olyan meleg volt
a keze, mintha nyugtatni akart volna – vagy csak egyszerűen ő még érezte, hogy
ember az emberhez nyúl.

És aztán jött a CT.

Na, ott történt valami, ami már nem ebből a világból való.