3. SNITT. SÖTÉT. CSEND.

A CT előtt még próbáltam tárgyalni. Komolyan, mint valami üzletkötő.

Huszonegynéhány éve ez a szakmám: „Doktornő, nem lehetne holnapra halasztani?”
– kérdeztem, halk, de már kétségbeesett hangon. Éreztem, hogy valami nincs
rendben bennem. Nem csak testileg, hanem mélyebben. Egy belső vészjelzés szólt,
hogy most nem kéne bemennem abba a gépbe.
Az orvos fáradt volt, és kemény. „Tudja, mennyit kell másoknak erre várni? Magának
most azonnal lehetősége van. Éljen vele.” – mondta, és valahogy akkor már nem volt
kedvem ellenkezni. Pedig visszanézve: az utolsó saját döntésem volt egy ideig.
Megkaptam a kontrasztanyagot. Onnantól snitt. Se kép, se hang.
Az utolsó emlékem egy hideg műanyag ágy, valami fémes csattanás, és egy érzés,
hogy valami elindult… felfelé.

Nem volt klasszikus filmjelenet. Nem láttam alagutat, nem volt fényes kapu, se régi
rokonok integetve a túloldalon. Nem volt semmi ilyesmi.
Csak egy furcsa, lebegő állapot. Mintha egy lufi lennék, színes, könnyű, tele
héliummal… és indulnék felfelé. De valami nem enged.
Ott volt az a valami. Átlátszó. Kemény. Olyasmi, mint egy üveglap. Olyan érzés volt,
mintha valami fizikai határ választana el attól, ami utána jön. És én csak pattogtam
rajta. Kerestem az utat felfelé. Nem volt fájdalom, nem volt félelem. Csak egyfajta…
kíváncsiság? Megadás? Nehéz ezt szavakba önteni.

És aztán – egy erős rántás. Mintha visszahúznának. Valaki nem engedte, hogy
elmenjek. Valaki visszahívott. Talán Isten, talán az imák, talán a lányom könnyei.
Nem tudom. De valami döntött. És visszazuhantam. Mélyre. Egy olyan testbe, ami
már nem működött.

7 percre leállt a szívem. Azt mondják, ez az a pont, amikor már nincsenek jóslatok.
Vagy túléli az ember, vagy nem. És ha igen, akkor sem lehet tudni, utána mennyire
lesz önmaga. Az oxigénhiány alatt bármi sérülhetett. Agy, emlékek, beszéd,
mozgás… minden.

Én erről persze akkor semmit sem tudtam. Újraélesztettek. Az első hetekre egyáltalán nem
emlékszem. Gépek tartottak életben, csövek lógtak belőlem, testem alig-alig reagált.
A lányomat azzal biztatták, hogy kétesélyes. Ami finom orvosi módja annak, hogy
vagy élni fog, vagy nem.
És ő… minden egyes nap ott volt.

Menjek, vagy maradjak?

Az intenzív osztályon a fények másképp viselkednek. Az idő más tempóban ketyeg.
Nem lehet tudni, hogy reggel van-e, délután, vagy éppen éjszaka. A testem feküdt –
élettelennek tűnt, gépek tartottak életben. De az elmém valahol máshol járt.
Álomszerű világokban. Képzelet és valóság határán. És mindeközben a lányom... ott
volt.
Minden nap jött. Látogatott. Imádkozott. Kért, könyörgött nekem.
„Vagy engem ölelj meg, anya... vagy apát.” – súgta a fülembe, miközben egy lélek
sem tudta, hallok-e még. Ő mégis hitt benne, hogy igen. (Apja már 9 éve nincs
velünk, akár őt is megölelhetném.)
És valahogy... talán tényleg hallottam.

Ez a mondat... utólag is megráz. Mert ez nemcsak könyörgés volt, hanem végső
határvonal. Dönts már, anya. Menj, vagy maradj. De ne lebegj tovább közte. Térj
vissza. Vagy búcsúzz el végleg.
Nehéz bármit is mondani egy olyan pillanatra, amikor nem tudsz semmit tenni – csak
az élet dönt helyetted. Én, aki mindig tudtam, mit akarok. Én, aki sosem ingadoztam.
Most csak lebegtem. Akartam élni? Vagy kényelmes volt végre nem cipelni a világ
terhét?

A lányom közben apró figyelmességeket csempészett be az intenzív osztályra.
Csokoládé, dinnye, hideg víz a nyári melegben. Mert meg akarta köszönni az
ápolóknak, hogy küzdenek értem. Hogy emberek maradnak akkor is, amikor minden
olyan embertelennek tűnik.
Volt orvos, aki őszinte volt. „Egy garast nem adtam volna az édesanyjáért.”
Ez kemény mondat. De valahol… igazságos. Realista. A testem nem reagált.
Egyszer már megpróbáltak levenni a gépről. Nem sikerült. Kritikus állapotban voltam.
Vissza kellett tenni.

A tudatom egy másik dimenzióban szörfözött. Ott, ahol habos-babos élmény volt
minden. A fürdetést például habpartiként éltem meg – valószínűleg a testem
emlékezett arra az érintésre, a gondoskodásra, amit akkor kaptam.
Máskor színészekként láttam az ápolókat, ahogy együtt buliztunk egy nagy
színpadon. Aztán társasjátékban találtam magam: át kellett jutnom a folyón, meg
kellett oldanom a rejtvényt, hogy eljussak A-ból B-be. Buszmegállóban álltam, ahol
sosem jött meg a busz. Hajós partin koktélokat választhattam, amik a valóságban túl
drágák lettek volna nekem. De ott... ott minden elérhető volt.

Mindezek közben néha olyan érzésem volt, mintha kísérlet részese lennék. Egy
orvosi program tesztalanya. Figyeltek, vizsgáltak. És újra... újra megjelentek a lufik.
Csodaszép színekben, héliummal telve. Csak hát, a tető... ott volt. Még mindig. Nem
tudtak felszállni. Csak pattogtak rajta. Akárcsak én: egy lélek, aki még nem döntötte
el, hol akar lenni.